[vissza]

Grandpierre Attila a tudatos és kozmikus én azonosságáról és ellentétérõl, valamint a VHK legújabb lemezérõl

Az Éden visszahódítására tesz újbóli kísérletet a Vágtázó Halottkémek. Örökké aktuális téma és örökké hiú álom, de amíg inspirál, energiával tölthet el. Középpontban ezúttal is a kozmikus erõ, a világösztön, Grandpierre Attila életmûvének talán legfontosabb eleme, amely szerinte minden emberben jelen van, és amelyen a természetes kozmikus emberi lét alapul. Az eltévelyedett nyugati civilizáció és a hozzá kapcsolódó társadalmi tudat teljesen háttérbe szorította ezt a világösztönt, hogy egy természetidegen elveket is tartalmazó normarendszert kényszerítsen az emberekre. Az elszakadás, a manipuláció következményeként gyakran érezzük úgy, hogy nem azt csináljuk, amit valójában szeretnénk, és hogy nagyságrendekkel a képességeink alatt teljesítünk. A VHK a kapcsolat újrateremtésén fáradozik, ehhez a legrövidebb út megérzésük szerint a zenén és a ?magasra vivõ megtáltosodáson? keresztül vezet.



Az Éden visszahódítása II. lett a címe a VHK új albumának, melyet hivatalosan szeptember 26-án az Almássy téri Szabadidõközpontban mutatnak be, de amelyrõl augusztus 7-én a Szigeten már hallhattunk részleteket. Mennyiben folytatása ez az elsõ felvonásnak?

Amikor tavaly elkészítettük az elsõ részt, hat éve nem voltunk már stúdiófelvételt, az eltelt idõ és a hirtelen felindulás két nagylemezre való anyagot vetett ki belõlünk. Amikor annak idején az albumra kiválasztottuk a számokat, nehéz volt dönteni, bármelyik felfért volna még pluszban. Egy lemez idõtartalma azonban véges, ezért úgy gondoltuk, a többi majd rákerül a következõ korongra. Az élet azonban közbeszólt, csak négy dalt vettünk újra az egy éve lemaradt tizenhétbõl. A többi vadonatúj.

Elõzõ albumukból ebben a stílusban rekordmennyiségnek számító hatezer példány ment el. A Vágtázó Halottkémek ? huszonhárom éves fennállása alatt elõször ? a slágerlistára is feljutottt, a MAHASZ-listán egészen a 14. helyig kúszott fel. Csak nem befutottak?

Mindig is Magyarország egyik legsajátosabb és legsikeresebb együttese voltunk. A siker pedig néha kiszámíthatatlan. 1978-ban például egy házi próbán felvettük az "Üres a kozmosz" címû számunkat. Nagyon tetszett mindenkinek, néhány embernek át is játszottuk kazettára. De amikor koncerten próbáltuk meg eljátszani, nem sikerült, ezért inkább úgy döntöttünk: a továbbiakban nem játsszuk. Aztán 1986-ban aztán az egyik zenei lapban készítettek egy felmérést, hogy kinek melyik szám tetszett a magyar könnyûzene elmúlt harminc évébõl. Mi számunkra meglepõ módon éppen ezzel a számmal kerültünk be a lista 55. helyére, Kovács Kati, Zorán, az Omega és a Piramis társaságába. Az "Üres a kozmosz"-t az "Éden visszahódítása I"-hez szintén felvettük, de nem voltunk megelégedve vele, most újra rögzítettük, és megint csak lemaradt. Talán a következõre felfér.

Annak, hogy elõzõ lemezük a MAHASZ listán a 14. helyig jutott elõre, több oka is lehet. Legfõképp talán annak köszönhetõ, hogy ez a sámánisztikus punkzene a korábban megszokottnál rendezettebb, strukturáltabb lett. A szabad folyamatzenében helyenként kifejezetten konvencionális rocksémák is megjelennek. Hogyan leget adott külsõ körülmények között rendelésre spontán zenét játszani?

Konvencionális zenékre szerintem inkább a többi sikeres zenekarnál találhatsz. Ami zenénk rendezettségének növekedését illeti: Nekem megvan a zenekar szinte minden próba- és stúdiófelvétele, emlékszem rá, mikor mit játszottunk. És a kezdet kezdetén, egy 1978-as házibulin ugyanaz a kettõsség volt ránk jellemzõ, mint ma: voltak félig megírtnak tekinthetõ zenék, és voltak spontán módon születõk. Igaz, hogy az Éden visszahódítása I-en valahogy a megírt dalok kerültek az elõtérbe, életszerûen elõadva, de ilyen felvételek a korábbi stúdiólemezen is hallhatóak. Mi vagyunk az a zenekar, akik nem változtak meg az évek alatt. Bár a zenekarok többsége az évek múlásával elveszti a kapcsolatot belsõ töltésével, mi ma is ugyanazt a töltést érezzük, mint az induláskor. Hat év után vonultunk akkor stúdióba, érthetõ, hogy sok minden kikívánkozott belõlünk. Mi is észrevettük, hogy a spontaneitás az elõzõ lemezt talán kevésbé jellemzi, ezért az Éden visszahódítása II.-n az "elevenszülés" most sokkal hangsúlyosabb lett. Úgy gondolom, a stúdiólemezek közül ez lett a legvéhákásabb. Ez az, amelyikben a bennünket jellemzõ ösztönösség és elemi erõ a leginkább benne van.

Az Önök zenéje elvben a konvencionális koncertstruktúrába nehezen illik bele. Ott sok szempontból megszorítások, tér- és idõbeli határok vannak. Ezt a transzállapotot felidézni, átélni, ráadásul azonos intenzitással, nem lehet. Ma is igaz a régi tétel, hogy a VHK a próbákon az igazi?

Voltak is, vannak is ilyen vélemények. Majdnem minden próbát rögzítek, több száz kazetta van tele, idõnként válogatásokat készítek belõlük, hogy a többiek is hallhassák az izgalmas pillanatokat. Sokszor nem teljesen tudatos állapotban zenélünk, nem törõdünk vele, hogy mi jön ki, mit mondok, mit üvöltözök, és visszahallgatva ezek érdekesek lehetnek. A koncertezés más - De a spontán zenélés ott is elõjön. Az emberben folyamatos az élni akarás, azé a zenéé is, amelyben bennünk él, az is élni akar valamikor, és ez valamikor követeli magának a megvalósulást. Vegyünk egy írót példának, aki meg akarja írni a könyvét. Leül, kialakít egy munkamódszert, reggeli után ha törik, ha szakad, nekiáll írni és a felesége addig nem engedi ki a szobából, amíg tíz gépelt oldalnyi szöveget ki nem ad. Belekényszerül tehát egy konvencionális helyzetbe. Hogy mindezt hogyan lehet mindezt összeegyeztetni az alkotói szabadsággal? Hogyan mûködhet ilyenkor az írói invenció? Hát úgy, hogy vágyik rá, mert ezért született, hogy írjon, tehát ha egy mód van rá, az írás, az alkotás mûködik. Kellõ koncentrációval fel lehet idézni. Az ihlet nem olyan, hogy a lehetõ legváratlanabb helyzetben jelentkezik, és mire az ember reagálhatna, gyorsan el is tûnik. A valós alapok ugyanis nem tûnnek el. Amikor felmegyünk a színpadra zenélni, MI örülünk neki, hogy felmehetünk. Nem arra gondolunk, hogy el kell kezdeni játszani, hanem arra, hogy végre felmehetünk játszani. A koncert tehát nem annyira kötelezõ feladat, mint inkább egy várva-várt lehetõség.

De azért, gondolom, nem ugyanazzal a megközelítéssel játszanak egy klubban mint negyvenezer ember elõtt.

Ez igaz. A nagyobb nagyságrendû bulikon általában kevesebbet improvizálunk, az igazán szabad zenéléshez mégiscsak jobb egy bensõségesebb közeg. Negyvenezer ember egészen más megközelítést igényel, inkább arra kíváncsiak, hogy mit tud a VHK. Õk bulizni akarnak, ezért gyors, energikus, elektromos, sodró zenét játszunk, olyan zenéket is, amiket ismernek. A próba a másik véglet, ott teljesen szabadok vagyunk. Viszont nincs meg az erõs késztetés arra, hogy valami feltétlen elemi erejû történjen, illetve ez csak belõlünk fakad.

A filozófia, gondolom, az új lemezen is gyakorlatilag ugyanaz.

Igen, az Éden visszahódítása lényegében a Vágtázó Halottkémek másik megközelítése, megfogalmazása. A halottkémek azért vágtáznak, hogy az emberek végre felébredjenek a tetszhalott állapotból, és kiteljesítsék az életüket, az Édent pedig csak úgy lehet elérni, ha sok ember ráébred erre és cselekszik is. Ez szintén hosszú távú program cím, akárcsak az együttes neve.

Ön szerint van tudatos és van kozmikus énünk, és a kettõ mostanában szembefordult egymással. Véleménye szerint hogyan lehet visszatérni az édeni állapotokhoz?

Azt gondolom, hogy természet szerint érzéseink, sejtéseink és gondolataink eleve összetartoznak, a kozmikus én és a tudatos én egylényegû. Csak a modern társadalom igyekszik szembeállítani õket egymással, Sajnos egyre sikeresebben. A belsõ világ azonban ma is feltárható. A biokibernetikában ismert dolgok: az emberi szervezetet a külsõ érzékszerveken keresztül másodpercenként több mint egymilliárd bitnyi információ éri. Azt is kimutatták, hogy ebbõl az ember ebbõl ténylegesen másodpercenként maximum száz bit mennyiséget tud hasznosítani. Azaz csak nagyon elenyészõ részét tudatosítjuk. Tudatos énünk tehát egy porszem a sivatagban, de pozitívabban úgy is fogalmazhatnék, hogy tudatunk a mélytudatunk lángoló fókusza. De ahhoz, hogy tudatunk normálisan tudjon mûködni, kell, hogy ez az információ értelemszerûen válogatódjon ki. Ez azt jelenti, hogy nem csak a tudatunk folytat értelmes tevékenységes, hanem magát a kiválogatást is egy értelmes tényezõ szervezi meg. De nem csak a külvilágból érhet bennünket információ, hanem belsõ világunkból is, ellenkezõ esetben robotok, gépek, fényképezõgépek, vagy egyéb információ-feldolgozó készülék lennénk. Becslés szerint génjeinkbõl, azaz egyéni tulajdonságainkból, genetikus adottságaikból szintén TÖBB milliónyi bit információt kapunk. Az életünk során átélt élmények pedig jelentõsen befolyásolhatják az információk feldolgozását.
A belsõ világ szintjei tehát a tudatos én, a mélytudat, a genetikus tudat. Mindezen kívül képesek vagyunk arra is, hogy teremtõ felismeréseket tegyünk. A lehetõség szintjén bármelyik információt meg tudjuk szerezni, és ez az információ-óceán végtelen. Ezt a létszintet hívom kozmikus tudatnak vagy kozmikus énnek. És azt gondolom, hogy valójában az anyagi világegyetem ebbõl a belsõ kozmikus világfolyamatból jött létre, fejlõdött ki, mûködésének lett a következménye.
Nem csak a belsõ világunk nem tudatos tényezõi rendelkeznek szervezõ erõvel, hanem a külsõ világegyetem is, a földet, a napot szintén szervezõ tényezõ mûködteti, és világegyetem lényegét is ez a szervezõ erõ adja. Ez az, amit a kvantum-mechanikai és tudatkutatásokkal vizsgálni lehet. Ahhoz, hogy a saját életemben döntsek a saját életemben, vagy mit érzek pontosan, ahhoz az embernek tájékozódni kell ezekben az átfogó kérdésekben is. A külsõ világegyetem sem atomok halmaza, és az ember és a világegyetem között nagyon sok olyan lényeges kapcsolat áll fenn, amit érdemes vizsgálni. Ezzel a tudomány még nem foglalkozott. A világegyetemet kutatja egy élettelen központú csillagászat, az embert kutatja egy élettelen központú pszichológia, és meg azt gondolom, hogy szükség lenne egy olyan tudományra, ami az embert, mint tudattal rendelkezõ élõlényt vizsgálja, és ami a világegyetemet (JAV) is élõ rendszerként vizsgálja.
EGY olyan átfogóbb világlátás alapjait dolgoztam ki, amelyet meg lehet valósítani, rendszeresen lehet mûvelni, tudományos szinten ki lehet dolgozni, kutatni és továbbfejleszteni, és amely kiegészítheti és felválthatja a mai materialista világnézetet.

Ön szerint ez miért nem történt még meg?

Azért, mert az emberiség több száz évvel ezelõtt valójában eldöntötte, hogy egy materialista alapon álló világnézet lesz az irányadó a tudományos tevékenységben. Ez a döntés szerintem hibás volt. A világ nem pusztán anyagcsomók halmaza, mint ahogy az ember sem csak pusztán atomok bizonyos egyvelege. A lényeget éppen az adja, hogy milyen viszonyban vagyunk saját magunkkal, az atomjaink milyen módon szervezõdtek. A szervezõdés tehát az, ami a lényegünket adja, és ez értelmi szervezõdés. Felvethetõ persze a kérdés, hogy a világegyetem élõ rendszernek tekinthetõ-e vagy sem. Annak idején, amikor az emberiség az élettelen világrendszer mellett döntött, nem vizsgálta meg elõzetesen, hogy a világegyetem valóban élettelen-e. Egyszerûen csak azért döntött így, mert a newtoni mechanikus világrendszer és fizika sikereket ért el. Ezekre a sikerekre alapozva, a gyakorlati élet követelményeihez kapcsolódva az emberiség szép lassan belesétált a zsákutcába. Egy új világrendszert konstruált, és ez szerintem - materialista alapon - logikai hiba. Ezt a logikai hibát lehetne most kijavítani, egy átfogóbb világszemlélet kialakításával, amely életközpontú, emberközpontú.

A kozmikus én és a tudatos én, ebbõl a gondolatmenetbõl következtetve, vélhetõen gyakorta konfrontálódnak.

Nem hogy konfrontálódnak, de a kettõ ma már teljesen szembekerült egymással. Gordon W. Allport amerikai pszichológus magyarul is megjelent "A személyiség fejlõdése" címû könyvében azt írja: a nyugati civilizációban az ember énje, mint egy hüvelykujj áll ki belsõ világából, szinte merõlegesen arra. A belsõ világunk belsõ szervezõdési törvényével tehát homlokegyenest ellenkezõ irányba áll a nyugati világ által létrehozott tudatos én. És kérdés, ennek van-e értelme, ezt akarja-e az emberiség?

De mi lenne, ha mindenki a kozmikus ösztöneire kezdene hallgatni, éber tudata helyett? Nem lenne-e esetleg káosz?

Erre nyílván semmi garancia. A fennálló rendszer, bármilyen rossz is, mindig élvezi a nem vállalkozó szellemû emberek törvényszeretetét. Ugyanakkor mindig vannak, akiknek fontos, hogy ezt a törést helyrehozzák. Káosz ma is van épp elég, és nem biztos, hogy minden változás csak tovább növelné azt. Ha az ember olyan állapotba szeretne visszalépni, ahol nagyobb az összhang, ha ezt helyesen látja meg, nem úgy mint a kommunizmus, amely pozitív képet próbált adni, aztán létrehozott egy sokkal embertelenebb állapotot, ha ez valójában helytálló alapokon áll, akkor nyílván közelebb fog kerülni az Édenhez, az összhanghoz, távolabb a káosztól.

És van még mód visszatérni? Nem vagyunk kényszerpályán? A kérdés továbbra is nyitott vagy már eldöntetett?

A kérdés ma a mai napra eldöntetett. És valószínûleg a holnapi napra is. Sõt, attól tartok, a jövõ héten sem várhatók mélyreható változások. De hogy a jövõ hónapban és a jövõ évben nem lesznek, az egyáltalán nem biztos. Attól függ, ki milyen következtetésekre jut, és ezek milyen cselekedetekre sarkallják õt. Az ember gerincét véleményem szerint még nem törte meg végleg a társadalom, egyelõre nem iktatták ki ? valamiféle titkos határozattal ? a szabad, önálló méltóságú lények közül, hogy ettõl kezdve senkinek semmilyen reális esélye ne legyen arra, hogy emberi lényként viselkedjen. Valójában azt gondolom, a végsõ mozgatórugók a mi kezünkben vannak, s bár egyre nagyobb erõk állnak az establishment rendelkezésére és kezd szorulni a hurok az emberiség nyakán, de azért még nem kötötték fel. Amíg élünk, van remény, hogy még tehetünk néhány dolgot. Aztán még néhány újabbat.

Az emberekre hatnak a gondolatok, de fontosabb, hogy mit érez, hogyan viszonyul saját érzéseihez. És melyek azok a kulcsfontosságú élmények, amelyek meghatározzák a látását. Ahhoz, hogy ez a belsõ látás kitisztuljon és meglássa a természetes élmények fontosságát és szerepét, ahhoz meg kell tisztulni az összes mûvi salaktól, mûanyag buroktól, amit a társadalom ügyesen, millió oldalról ráköpdös az emberre. Ez a belsõ világ elsõsorban az érzésekkel tartja a kapcsolatot, és amikor az érzések formát öntenek, az egyfajta zeneiséget jelent, így a zene közvetlen kapcsolatban van a belsõ világóceán hullámzásával és alakulásával.

Jávorszky Béla Szilárd