[vissza]

"Muzsikálás közben belső tájakon utazunk"
Grandpierre Attila a Vágtázó Halottkémek új lemezéről
Metz Katalin munkatársunktól; Felküldve:2000. január 19. ( 13. oldal)

Ősi napszimbólum aranylik a Vágtázó Halottkémek legfrissebb lemezének borítóján. Sugárzó korongját zodiákus képek népesítik be. Nem véletlenül: az együttes szerzői kiadásban megjelent albuma a Naptánc címet viseli. A szöveg- és zeneszerző Grandpierre Attilával nemcsak új korongjukról, hanem zenei gyökereikről is beszélgettünk; a tudós csillagász világszemléletéről pedig a közeljövőben ejtünk szót.

A csapat felállása a régi, és az extatikus zene is a korábbi korong, Az Éden visszahódítása nyomában sarjadt. Ősi rítusokat idéznek a vágtázó ritmusok, tán még a törzsi idők népdalmotívumai bukkannak fel a dallamfoszlányokban. A temperamentumos muzsikálás valósággal a vérünkben lüktet. No nem a rock- vagy a diszkózene érzékcsiholó robajlása szerint - valami megfoghatatlan, ha úgy tetszik, tudatalattinkban mélyen elásott húrokat pendítenek meg: olyan ritmusokat, regösénekeket, amelyeket régmúlt őseink érezhettek a magukénak, s bizonyára géneikben átörökítették ránk a nemzedékek. A játékosságtól a paroxizmusig vitt transzig száguld crescendók pegazusán az összeforrott csapat zenéje. Az éteri líra, a fergeteges dráma, a robajló ritmusok, a mágikus hangulat valamennyi lélekajzó húrján játszanak - mondanám: boszorkányosan -, de a szöveg, a téma tisztasága, a "sötéttel" való viaskodás, a szabadságszeretet ódája inkább az angyali szférák övezetébe vonja zenéjüket.

- Mennyiben tekinthető a Naptánc Az Éden visszahódítása című előbbi korong folytatásának? Jómagam ugyanis szövegében, ritmikájában és melódiájában rokonságot érzek a kettő között. Azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi leszűrtebb, érettebb alkotásnak tűnik. Az új mű az előző folytatása, vagy csak azonos stílusban fogant?

- Az Éden I. és az Éden II. a Naptánccal együtt triptichont alkot, teljes képet nyújt arról, hogy az utóbbi években milyen is a VHK. Gyakorlatilag pedig úgy alakult, hogy az Éden I. előtt hat évig nem dolgoztunk stúdióban, ezért sok korábban megírt anyag került a lemezre, s csak kevesebb improvizáció, ami koncertjeinkre annyira jellemző. Az Éden II.-t szándékunk szerint inkább erre akartuk építeni, ám ismét túltengett benne a sok felhalmozódott ötlet, s még mindig háttérbe szorult a rögtönzés, míg végre a harmadik korongon 70 percből 40 már teljesen szabad zeneteremtés, csak hat félig-meddig előre megírt szám van rajta.

- Miért éppen ebbe az irányba indult el annak idején az együttes, hiszen voltaképpen rokontalan a popzene prérijén?

- Különös élménnyel indult az együttes. Egy másik zenekar számát kezdtük játszani, de lassacskán kitértünk a ritmusából, s belelendültünk valami sajátos, egyedi muzsikálásba. Elszakadtunk az eredetitől, s 30 percig szinte önkívületben játszottunk egy sosem ismert zenét, ami megmagyarázhatatlanul ömlött belőlünk: az élmény olyan frenetikus volt, hogy én például egyenesen öntudatlan állapotba kerültem, éreztem, hatalmas impulzusok mozdultak meg bennem, megszűnt a kontaktusom a környező világgal. Látomásaim voltak, egy végtelenbe futó tűzfüggönyt láttam. A többiek is hasonló transzba kerültek. Amikor mások meghallották a próbán a magnófelvételt, ujjongtak az új, "őrült" zene hallatán, s folytatásra buzdítottak. Így indultunk. Egyre sűrűsödő fellépéseink során lassan kialakultak azok a csomópontok is, amelyek sarkalatos pontjai lettek a muzsikánknak; holott néhány számot leszámítva jóformán csak szabad zeneteremtés volt valamennyi koncertünk. Ezeket az úgynevezett gyújtópontokat azután tudatosan használtuk fel a zenélésben.

- Valóságos megvilágosodásként írta le első próbájukat, ami erre a csapásra vezérelte a zenekart; ám annyira ősi ritmusokat érezni ebben a zenében, hogy valamiképpen, gondolom, mégiscsak kapcsolatba kerültek az ősi népdalokkal.

- Ha hiszi, ha nem, már gyermek- és kamaszkoromban többször előfordult, hogy szinte belső kényszerből hirtelen dobolni kezdtem a szekrényen, soha nem ismert éneklésbe fogtam, s utána azt sem tudtam, mi történt velem. A többiek értetlenül néztek rám: mi az, valami müezzin reinkarnációja vagy? - kérdezték. Holott én francia nemes őseimre voltam büszke, a családi hagyomány is ezt diktálta. Nem volt hát tudatos közöm semminemű keleti gyökerekhez. Előbb-utóbb rájöttem, hiába a civilizált ősökhöz való ragaszkodás, a génjeimben egyebek motoszkálnak. Jóval később hallottam először mongol népzenét, a zenekar megalakulásának idején, s ekkor ébredtem rá, ez sokkal emberibb, mint a rockzene, amit akkoriban annyira szerettünk. Azután elkezdtünk magyar népzenét hallgatni, annak is a legősibb változatait, ami mindannyiunkra felvillanyozóan hatott. Annyira beleéltük magunkat, hogy magunk előtt láttuk, hogyan is éltek valaha ezek az emberek. A kétéves inspiráció annyira belénk fészkelte magát, hogy kialakult ez a zenélési mód. Írták is rólunk később, hogy nem tudni, honnan jön ez a zene, de az biztos, hogy mindannyiunknak ott él valahol a tudatalattijában. Azt is mondogatták, hogy sámánzenét játszunk; nekünk erről fogalmunk sem volt, a közönség állította rólunk már '82-ben. Ezután meg is hallgattam egy csomó sámánzene-felvételt, de semmi rokonságot nem találtam bennük, ha csak a dobolást nem, de azok nem voltak extatikusak, mint a miénk. Végül Vargyas Lajos hívta fel a figyelmünket a gyimesi kontyolóra, mint a legrégibb magyar népzenei örökségre, s döbbenten tapasztaltam, hogy ugyanaz a ritmizálása van, mint az Élő világegyetem című számomnak, ami akkor már készen volt.

- A Naptánc szövege viszont már mindenképpen tudatosságot feltételez, hiszen erősen kötődik a magyar identitástudathoz.

- Való igaz, édesapám, Grand-pierre K. Endre szellemiségének hatására gyermekkorom óta belém ivódott a természetes érdeklődés az emberiség, a világ és a magyarság ősmúltja iránt. A történelmi idők előtti, mágikus korokról is sok szó esett, ám én gyermekként ezt nem fogadtam el, s csak évtizedek múltán kezdtem magam is ebbe az irányba fordulni, amikor a mongol zenét meghallgattam, amit sokkal mélyebbnek, átfogóbbnak és emberibbnek éreztem, mint a divatos rockzenét. Ami meg a szöveget illeti, azt már a magam időközben kialakult, megszilárdult élet- és világszemléletem diktálja. Ezt a világlátást életfeladatomnak tekintem, amit ki kell bontakoztatni. Tizenhét éves koromtól gondolatnaplót vezetek, az utóbbi hat évben pedig több mint 250 tanulmányt írtam erről a témáról, s ennek a szellemi érlelődése már érződik a szövegeken is.

- Mennyiben érzi rokonnak a magyar népzenét?

- Amennyiben a szilajság, a büszkeség, a virtus sugárzik a ritmizálásából, legalábbis a legősibb rétegeiben. Jellemző, hogy a kínai krónikák szerint a hozzánk akkor közel álló hun zenét például betiltották hajdan Kínában, mondván, annyira varázslatos és felkavaró, hogy féltek, hatalmába keríti a kínaiakat. A magyar népzenéről írta Bartók Béla, hogy az igazi parasztzene letisztult tudatállapotban születik, és ugyanaz a természeti erő hajtja, ami a fák lombosodását, a madarak röptét és a tenger hullámzását is előidézi, s ami csak a saját törvényeit követi. Ebben pedig a magunk késztetésére ismertem: a mi zenénk is a legmélyebb önkifejezésre irányul. Muzsikálás közben szédítő belső tájakon utazunk.